Werner Lamartine (Lamerdin)

Werner Lamartine (Lamerdin)

 (1901 - 1943)

Apja Gustav Lamerdin, anyja Berta Miller volt. Werner testvérei Gert Louis (*1898), Ilse Maria (*1903), Ruth voltak. Werner Stuttgartban kezdte Waldorf-tanári pályafutását, majd 1926-1933 között a Kissvábhegyen volt osztálytanító.

„Első német Waldorf‑tanárként Werner Lamartine érkezett a Kis-Svábhegyre. Mosolygós, fiatal tanár, aki arra tette fel életét, hogy a Waldorf‑pedagógia szolgálatában nevelje az ifjúságot. Sötétkék szeme ragyogott a tisztaságtól és a szeretettől. Szülők és gyermekek egyaránt őt tekintették az egész intézmény lelkének. Kivételes képességekkel, és nevelői varázserővel rendelkezett. Kellemes megjelenésű, vidám, barátságos, áldozatkész; kiváló sportember - kadétiskolába járt -, pompásan futott, ugrott, sziklát mászott, úszott, evezett, kézilabdázott, teniszezett. Franciaországból menekült hugenotta családból származott, és csaknem anyanyelvi szinten beszélt franciául. Angoltudása még külön fokozta az iránta táplált megbecsülést. És mindennek a tetejében olyan ezermester‑féle volt, aki éppen úgy értett sebek bekötözéséhez, mint ahogy tudta, mi a teendő rövidzárlat esetén.

Szellemi arcélét az jellemezte, hogy sokrétű művészi képességeit csak a gyermeknevelésre összpontosította. Ámbár fuvolázott, hegedült, szavalt, szép, érces csengésű bariton hangon énekelt, dús színfantáziával rajzolt és festett, meg sem fordult a fejében, hogy művészi adottságaival a nyilvánosság elé lépjen. Minden tudását az órákba öntötte. Ott aztán ha kellett, szavalt, rajzolt, énekelt, de amiért mi, gyerekek nemcsak szerettük, hanem valósággal bálványoztuk: lebilincselő hangon tudott mesélni. Grimm, Hauff, Andersen meséit, máskor mondákat, legendákat, bibliai történeteket. Részletesen elmesélte a Nibelung‑ének szerteágazó cselekményét, a Waltari‑liedet. Tüzetesen megismertetett bennünket a germán mitológiával, hézagosabban. a göröggel. Még akadozva olvastunk, elemi tudományos ismereteink gyenge lábakon álltak, de az úgynevezett művelt felnőtteknél már többet tudtunk Odinról, Wallhalláról, Thorról, Freiaról, Siegfriedről, Brünhildéről, Guntherról, Hagenről. A Grál‑legenda kapcsán Parsifalról, Amfortasról, Kundryról, Lohengrinről, Telramundról. De fennkölt történeteket hallhattunk Assisi Szent Ferencről, Szent Kristófról, a Wartburg várában élő Árpád-házi Erzsébetről, a keresztes hadjáratokról, Krisztus sírjáról. Karácsonykor és Húsvétkor az ünnephez méltó elbeszélés adta meg az órák áhítatát. Lamartine árasztotta belénk az örökbecsű szellemi értékeket.

Fel‑alá járt a teremben, és amit szóban mesélt, rajzokkal illusztrálta. Sok értékes tulajdonsága mellett színészi adottságokkal is rendelkezett. Feszültséget, drámai tetőpontokat, lírai rezzenéseket támasztott, és közben színes krétákkal képeket rögtönzött a táblán, hogy az eseményeket vizuálisan is megelevenítse. Törpék, óriások, sellők támadtak életre szemünk láttán. Ha Siegfriedről mesélt, gyönyörű erdőt rajzolt, benne a sárkányt és barlangját. Ha Trisztán és Izolda szomorú történetét beszélte el, tenger jelent meg a táblán, és hajó ringott a vízen. Parsifal vándorlásai kapcsán fenséges Grál‑palota tárult elénk, de éppen így lerajzolta Lohengrint, a hattyúlovagot, amint sajkáján Brabant városa felé közeledik, hogy az igaztalanul vádolt Elzáért megvívjon. Ezekre a mesékre legtöbbször szombat délelőtt került sor. Lamartine három művészeti ágat egyesített bennünk: irodalmat, színjátszást, képzőművészetet, és több gondolata szemléletünk pillérévé vált. Ő pedig minden porcikájában az ideális Waldorf‑iskolai tanárt reprezentálta. Lamartine az első évtől kezdve több örökbecsű német versre megtanította osztályát Goethétől és Schillertől, Novalison át Christian Morgensternig és Albert Steffenig. Az írás‑olvasás tortúráját művészi oldalról könnyítette meg. A betűket különböző történetek kapcsán véste emlékezetünkbe. Jóval később, amikor már a német helyesírással bajlódtunk, megkérdeztük Lamartine tanár urat, miért írnak a németben annyi szót nagybetűvel? Ő nem a szokványos magyarázatot adta, hogy a németben a főneveket nagybetűkkel írják, mert az ilyen válasz a 8‑10 éves gyermek számára homályos absztrakció, hanem azt mondta:

- Németül mindent nagybetűvel kell írni, amit Isten és az ember teremtett!"

(Vámosi Nagy István)

Werner a Kissvábhegyen ismerte meg Margarete Poch (*1904) euritmia-tanárnőt, akit még a Kissvábhegyen eljegyzett. 1933-ban, a német tanárok hazarendelése után Werner Hannoverben, majd 1937-től Bécsben tanított. A házaspárnak két gyermeke született: Michael és Christine.

„Werner Lamartine elesett. Mégpedig félig‑meddig önként. Lelkiismeret‑mardosásai kergették a halálba. 1982 tavaszán meglátogattam a Stuttgart közelében, Filderstadtban élő özvegyét, Gretelt, akitől megtudtam, hogy a férjét franciatudása miatt 1940 táján Párizsba rendelték, és a repülősökhöz osztották be. Az alakulat végső soron Göring parancsnoksága alá tartozott, aki mutatós egyenruhába bújtatta beosztott katonáit, és viszonylag kellemes életkörülményeket biztosított nekik. Csakhogy 1941‑ben Németország megtámadta a Szovjetuniót. A fiatalok tömegét vezényelték a keleti frontra. Közéjük tartoztak Lamartine egykori kedves növendékei is. A mélységesen etikus tanárt egyre kínzóbban gyötörte a lelkiismeret; amíg ő bőségben él Párizsban, és díszes uniformisban feszeng, szívéhez nőtt tanítványai a keleti fronton nélkülöznek, és tömegesen esnek el. Erkölcsi alkata azt parancsolta neki, kérje, hogy őt is a keleti frontra helyezzék, mert osztozni akar egykori növendékei sorsában. Kérelme teljesült."

(Vámosi Nagy István)